Akarat és kudarc

Ez a két fogalom a gyermeknevelésben erősen összefügg, de mégis teljesen másról szól. Ahogy a gyermekünk életében egy éves kor után az önállósodás folyamata egyre inkább meghatározóvá válik, egyre több az akarati megnyilvánulása. Egyre jobban próbálja megismerni a határokat, legalábbis, ha mi is segítünk neki ebben, egyre több mindent szeretne egyedül elvégezni. Többször ez olyan helyzetekben is megvalósul, ami meglehetősen bosszantó a számunkra. Ilyen például, amikor nem akar elindulni, pedig sietnünk kéne. Nem akar felöltözni, vagy nem azt a ruhát akarja felvenni, amit mi szántunk neki. Vagy nem akar fürödni menni, vagy hazajönni a játszótérről és még sorolhatnám. A következményeket már ismeritek, erről beszélgettünk az előző bejegyzésben. De mit kell tennünk, ha az akarata nem az ellentmondásról szól, hanem kudarcba fullad?


Nagyon oda kell figyelnünk a szituációra, mert nem mindegy, hogy a személyiség fejlődéssel természetesen együtt járó ellentmondásról van-e szó, vagy arról, hogy valami nem sikerül. Ugyanis mindkét eset dührohamot válthat ki a gyermekünkből. Például lehet, hogy azért nem akar elindulni, mert nem tudja felvenni a cipőjét, vagy nem tudja felhúzni a kabátja cipzárját, és akkor inkább el se akar menni dühében. Persze egyáltalán nem biztos, hogy ezeket már tudnia kéne, csak ő szeretné már megtanulni. Ha hirtelen dühös lesz, fontos, hogy megakadályozzuk, hogy magában és másban kárt tegyen. De ne úgy állítsuk meg, hogy rákiabálunk, mert akkor részt veszünk vele a rohamban, és ne is úgy, hogy például ráütünk a kezére, mert akkor ugyanabban „támogatjuk”, mint amit meg akarunk fékezni. Fontos továbbá, hogy ne érezze, hogy egy ilyen rohamért megbüntetjük. És még egy, ami talán a legnehezebb, hogy ne féljünk attól, hogy nyilvános helyen jön rá, mert ha érzi a vibrálásunkat, a feszültséget, vagy hallja, hogy csupa negatív dolgot mormogunk az orrunk alá zavarunkban, azzal csak mindkettőnk helyzetére ráfokozunk. Amit tenni tudunk, hogy vegyük ölbe, az utcán is nyugodtan ültessük a térdünkre, és próbáljuk meg türelmesen és kitartóan vigasztalni, megnyugtatni, így sokkal rövidebb ideig fog tartani. Bíztassuk, hogy próbálja meg újra elvégezni, dicsérjük meg, ha sikerült, örüljünk vele együtt, viszont ha esetleg mégsem sikerült, akkor ajánljuk fel a segítségünket.